Rákosi sztálinista diktatúrája 1948-1953 között befejezte az államosítást, és a nehézipar esztelen tempójú fejlesztésébe fogott; terménybeszolgáltatásra kötelezte, majd kolhozokba terelve a parasztságot, kisajátította földjeit. A rendszer több tízezernyi "ellenségét" vidékre telepítették vagy kényszermunkára küldték, s hamis vádakra épített kirakatperekben ítéltek el ártatlan embereket. A Sztálin halálát követő (1953) légkörben, a reformer Nagy Imre kormánya idején enyhült a terror, s megkezdődött a visszaélések feltárása. Az ország lakossága fellélegezhetett, hogy aztán annál nagyobb legyen az általános elkeseredés, amikor a Rákosi-klikk visszatért a politikai hatalomba.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956 februárjában megtartott XX. kongresszusa a kemény sztálini idők végét sugallta. A demokratizálódás lehetőségeit megcsillantó esemény hatására Magyarországon elemi erővel tört fel a totalitárius rendszerrel szembeni ellenállás, amely 1956. október 23-án forradalom kirobbanásához vezetett. A forradalmi kormány élére az 1953-as reformjai következtében az egész országban népszerű Nagy Imre állt. Visszaállították a többpártrendszert, s Magyarország kilépett a keleti tömb katonai szövetségéből, a Varsói Szerződésből. A szovjet kormány azonban a kezdeti habozás után a beavatkozás mellett döntött, s a november 4-én megindult intervenció brutálisan verte le a forradalmat. A sokkhatás alá került országot kétszázezernyi menekült hagyta el, miközben a szovjetek bábjaként az újjászervezett kommunista párt élére került Kádár János fémjelezte korszak minden addigit meghaladó méretű megtorlással köszöntött be.

Az 1956-os forradalom élménye azonban a kommunista hatalom számára is világossá tette, hogy nem lehet többé visszatérni a "ötvenes évek" kormányzási módszereihez és állapotaihoz. Ennek köszönhető, hogy az új rezsim a "rend" helyreállítása után, az 1960-as években amnesztiával, reformokkal konszolidálta helyzetét, megszerezve ezzel Magyarország számára a "legvidámabb barakk" kétes értékű pozícióját a szovjet blokk országai között. A békésebben, fokozatosabban végrehajtott iparosítás és kollektivizálás mellett több figyelmet szenteltek a fogyasztási cikkek termelésére, amit az 1968-tól bevezetett reformok, az ún. "új gazdasági mechanizmus" a magánvállalkozások nagyobb mozgásszabadságának engedélyezésével is ösztönzött. Az életszínvonal emelkedésének politikai ára volt: tabu maradt a Magyar Szocialista Munkáspárt hatalmi monopóliuma és a Szovjetunióhoz fűződő viszony - azaz az ország korlátozott szuverenitása. A rugalmasabb cenzúra szűkítette a tiltott, s bővítette a támogatott és megtűrt szellemi javak körét, és a "puha diktatúra" szigorú ellenőrzés mellett, de megnyitotta az ország nyugati kapuit is az érdeklődő külföldiek és az utazni vágyó magyarok előtt.

Jóllehet e kedvezmények - kivált a szomszédos országok sorsával való összehasonlítás fényében - bizonyos legitimitáshoz jutatták a nyers erőszakkal hatalomra került Kádár-rendszert, melynek az 1980-as évekre megmutatkoztak a korlátai. A reformok elégtelenek voltak a gazdasági növekedés biztosítására, s így a prosperitás látszatát külföldi kölcsönökből, az ország eladósodása árán is csak nehezen tartották fenn. Egyre indokolatlanabbnak tűnt a kimondatlan alku: a politikai jogok feladása az anyagi jólétért cserébe; s miután Moszkvában Mihail Gorbacsov vette át a kommunista párt irányítását, a külső nyomás is enyhült.